Mesevilág
Levendulácska
Messze, nagyon messze, az égig érő hegyek ölelésében, illatozott egy tulipános rét.
Ameddig a szem ellátott tulipánok nőttek. Pirosak, sárgák, fehérek. Csodálatos illatukat
messzire vitte a szél és betöltötte az egész hegyvidéket.
Az északi lankán azonban a szépséges virágok között egy levendula árválkodott. Mindenki
szerette és elismerte nyugtató hatását, lila színének finom bölcsességét, csak ő
maga nem! Naphosszat azon elmélkedett, hogy vajon hogyan került ide, miért kell
ilyen egyedül élnie, és vajon mikor mehet már haza. Igen ám, de hol van az a haza?
És vajon addig is mi a dolga?
Teltek múltak a hetek, hónapok, évek, de válasz csak nem érkezett.
Bánata eljutott a Bölcsesség angyalához, aki azon nyomban elküldte segítőit. Egy napsütéses tavaszi hajnalon, a manócskák egy kis csoportja érkezett a tulipános rétre. Vállukon egy kristályokkal teli, hatalmas ládát cipeltek.
Amikor a harmat még puha takaróként borította be a virágokat, a manók körbeülték Levendulácskát. Elhelyezték mellette a bölcsesség lila kristályait, és ahogyan őseiktől tanulták, a szívük mélyéről jövő szeretet hangján énekelni kezdtek: Ooommm!
Dalukhoz csatlakoztak az ég madarai is, és egyszerre csak megszólalt a Föld Szimfóniája.
Csak szegény Levendulácska nem dalolt. Bánata komor felhőként ölelte át. A Bölcsesség
angyala érezte, hogy égi áldásra van szükség, ezért útnak indult.
A nap már magasan járt az égen, amikor megérkezett és gyógyító angyali varázslatot
hintett a szomorú növényre, aki a varázspor finom szemcséin keresztül most valahogy
mindent másként látott.
Nyugodj meg, és csak nézd, érezd a fát! Lásd az életét!- szólt az angyal.
Levendulácska pedig figyelni kezdett. A fa gyökere messze, a föld mélyére hatolt,
törzse nagyra nőtt, lobja pedig szinte az eget simogatta. Az ágakon madarak fészkeltek.
Fiókákat neveltek, majd a felhők között repkedve dalukkal örvendeztették meg az
embereket. A sasok utat mutattak az eltévedt vándoroknak, a sólymok vigyáztak rájuk,
míg haza nem értek, a fecskék vidámságot, a hattyúk szépséget és lágyságot tanítottak.
A fenyőfák mókusokat dajkáltak, a gyümölcsfák pedig az állatokat és az embereket
tápláltak.
És most figyeld a rétet!- szólt az angyal csengő hangja.
A réten szebbnél szebb virágok illatoztak! Harangvirág, piros pipacs, szagos bükköny,
szarkaláb. Illatukat messzire vitte a szél! Hívogatta a méhecskéket, akik virágport
gyűjtöttek, mézet készítettek.
A nap lemenőben volt már az égen, amikor aranyló sugarai megcsillantak a kristálytiszta
vizű tó habjain. A parton szomjas madárkák iszogattak. A víz tükrén tavirózsákat
ringatott a langyos tavaszi szél, a leveleiken pedig vidáman hancúroztak a huncut
pillangók. A tó partján, hol a nádlevelei hajladoztak, szitakötők egy csapata bújócskázott.
A boglárkák levelei között azonban valaki már lesben állt és csak egy finom falatra
várt. Egy béka üldögélt itt és bizony nagy csobbanással ugrott a vízbe, amikor egy
kelepelő gólyacsapat szállt le a tóhoz.
De a mélyben sem volt unalmas az élet! A vizitündérek éppen a tavasz legszebb ünnepére
készültek!
Mindannyian a Természet nagy családjához tartoztak. Éltek, segítették és táplálták
egymást, egymáshoz kötődtek. Részei voltak az élet körforgásának.
A majmok vidámsága, az elefántok dübörgő járása, a tevék kitartása mind része volt
a világnak.
Az elmélkedés csendjét az oroszlán vad üvöltése törte meg.
Nézzenek oda! Itt a vacsoraidő!- emelte fel a fejét az eddig szundikáló kígyó.
Hát én bizony túlságosan is nagy falat lennék neked!- szólt a tigris és jól megnyújtóztatta
elzsibbadt lábait. Egy kicsit még szédelgett a tegnapi dínom-dánomtól, és hangos
puffanással dőlt el a földön.
A sáskák és szöcskék, aki egyébként is vicces kedvükben voltak, ezen aztán jót nevettek
és tovaszökkentek.
De ni-ni, valami mocorogott a bokorban! Egy ugrifüles és egy őzike rejtőzködött csendesen.
Levendulácska hirtelen egy alagutat pillantott meg! Érezte szívében a gyengéd hívogatást.
A varázslatos angyalporral egy szempillantás alatt a túloldalon találta magát. Mit
gondoltok mit talált ott? A tündérek csodálatos birodalmát, ahol már vártak rá.
Finom mézes csemegével és virág nektárral kínálták, a lakoma után pedig az időt
tánccal, és zenével múlatták. A tündértánc megnyitotta Levendulácska szívét. Tudta,
nincs már egyedül, érezte a család szeretetét, figyelmét és gondoskodását. Megértette
az élete értelmét!
Időközben beesteledett. Holdanyó, varázslatos fényével felemelte a kis növényt és az álmok szárnyán ringatózva, visszarepítette a tulipános rétre. A Bölcsesség angyala a felismerés erejével ajándékozta meg Levendulácskát és így szólt:
Látod, minden a világon egymáshoz kötődik, törékeny egyensúlyban áll. Ebben a csodában
van a te helyed is! Te vagy az, aki illatával távol tartja a kártevőket. Te vagy
a növények őrzője. Véded őket, vigyázol rájuk esős és napsütéses nappalokon, csillagfényes
éjszakákon. Lila fényeddel bölcsességet sugárzol, és utat mutatsz minden keresőnek.
Szükségük van rád! Ez a feladat csak a tiéd! Évről évre terebélyesebb leszel, hogy
illatod és fényed egyre messzebbre jusson, míg egy napon, valaki majd átveszi a
helyed, és te visszatérhetsz hozzám, a Fény Végtelen Birodalmába.
De addig is légy az, aki vagy!
Légy Levendula!
Légy Levendula!